A pörgős zene igen nagy segítséget nyújt felfelé. Tekerés közben intravénásan toltam magamba a Powerade sportitalt, és fél kiló szőlőt is bepusziltam a kormánytáskából szemezgetve. Nem maradhatott el persze a szokásos "minden kanyarban egy fényképet/videót" életérzés sem, lassan megtöltöm az első 32 gigás memóriakártyámat. Estefelé a nap már bujdosni kezdett a hegyek között, én pedig újabb fennsíkra érkeztem. Több kilométeren keresztül földút is vitt, amit annyira nem szeretett a járművem, de szerencsére viszonylag gyorsan lenyomtam. Mindig azt hiszem, hogy közel a vége, amikor újabb emeletekkel és hajtűkanyarokkal kínál meg a természet, ekkor már 2000 méter fölött zakatoltam. Hirtelen egy mormota testvérpár szaladt át előttem az úton, gyorsan lencsevégre is kaptam az egyik ebet, a másik eliszkolt. A távolban előbukkant a Stelvio-hágó és havas hegycsúcsa is, azonban nyugatról menetrend szerint érkezett az álomba ringató felhőtakaró. A csúcshódítás mindig a délelőtti fényekben a legszebb, így vadkemping lehetőségek feltérképezésébe fogtam. Találtam is egy takaros, vízszintes placcot a sziklás, füves hegyoldalban, ahol sátrat állítottam. A legjobb móka 2000 méter felett vadkempingezni, nem kell elrejtőzni, szabad a rablás az egész vidéken. Szemben gyönyörű kilátás nyílt a völgyre és a szemközt fekvő hegytetőre, amit lassan narancssárga színűvé varázsolt a lenyugvó nap. Ezzel a lendülettel én is álomba szenderültem. Péntek reggel fél 8 körül már buzgó, csúcshódítási lelkesedéssel pakolásztam, majd kisvártatva belecsaptam a hátramaradt néhány kilométerbe. A nap szépen lassan beragyogta a frissen ébredt völgyet, melyet immár igen magasról szemléltem. A gyönyörű időt kihasználva felcsatoltam a másfél méter hosszú, egylábú fotós állványomat és a fénygépemet a bicikli végére, hogy otthon újraélhessem ezeket a szép pillanatokat. Hihetetlen, de még mindig maradt hajtűkanyar, cserébe egyre közelebb került a Stelvio-hágó szájtátós panorámája, havas csúcsaival, és további 300 méter emelkedést tartalmazó szerpentindzsungelével.
Egyszer csak kilaposodott az út, megérkeztem az Umbrail-hágó tetejére, 2503 méterre. Egy kisebb lejtő és egy kiadós ebéd után nyakamba vettem a Stelvio emelkedőjét (2758m). Sűrű volt a forgalom, minden bringás és motoros ide akart feljutni ezen a napon... Az égbe tekerés nyomán pazar kilátást kaptam a vidékre, ahol eddig poroszkáltam felfelé, nem spóroltam a "filmszalaggal". Embertelen, havas magasságokba vitt az út, utoljára Franciaországban a Col de l'Iserán hágón tekertem 2700 méter fölött, még 2011-ben. Nagy lelkesedéssel és örömmámorosan faltam a métereket, eddig ez a szakasz a kalandtúra csúcspontja!!! Kb. 2 óra alatt, délután 1 körül sikerült meghódítani a Stelvio 2758. méterét!
Ez az ötödik 2000 méter feletti hágó idén! Elég sok időt töltöttem fent, ahol igen magasra rúgott az egy négyzetméterre jutó turisták, biciklisek, autók, árusok, éttermek, szerpentinek és persze a természet adta látványosságok száma. Délután 3-kor kezdtem meg a lejtőzést, Bormio városát megcélozva (1200m), ezen a napon még legalább 1 db kétezres vár rám, a Passo Foscagno (2291m). Tenni kellett rendesen a kereket, ugyanis emberi időben javasolt beesnem a Livigno völgyében fekvő kempingbe (1800m). Elhasználtam az összes akkumulátort, kipurcantak az agydinamós USB töltőim, és lemerülőben vannak a készülékeim, így nagyon kell az áram. 1 óra alatt lezúztam több tucat hajtűkanyart, átrongyoltam egy heves zivataron, majd délután négykor nekiveselkedtem a Foscagno-hágónak.
Innen még 40 hosszú kilométer Livigno, így toltam is neki, ahogy egy hegyi időfutamon kell, 8-10 km/h átlagsebességet csiholtam ki a megpakolt drótszamárból. A hágót elneveztem Vihar-hegynek, ugyanis egész végig esett az eső, hol csöpörgött, hol szakadt, de a távolban persze mindenhol kék ég fénylett. Csak az elvetemült égszakadás-földindulás állított meg néhány alkalommal, egyébként esőöltönyben adtam a pedálnak az iramot. 3 óra alatt sikerült megmászni ezt a viharos szörnyeteget, a Passo Foscagno-t (2291m), méltó jutalmam pedig az lett, hogy megint leszakadt az ég..
 |
 |
Innen még 40 hosszú kilométer Livigno, így toltam is neki, ahogy egy hegyi időfutamon kell, 8-10 km/h átlagsebességet csiholtam ki a megpakolt drótszamárból. A hágót elneveztem Vihar-hegynek, ugyanis egész végig esett az eső, hol csöpörgött, hol szakadt, de a távolban persze mindenhol kék ég fénylett. Csak az elvetemült égszakadás-földindulás állított meg néhány alkalommal, egyébként esőöltönyben adtam a pedálnak az iramot. 3 óra alatt sikerült megmászni ezt a viharos szörnyeteget, a Passo Foscagno-t (2291m), méltó jutalmam pedig az lett, hogy megint leszakadt az ég..
