Már éjjel megérkezett a hidegfront, hallottam, ahogy pattogtak az esőcseppek a sátor tetején. Nem állítottam be ébresztőt, így végig lustálkodtam a hétfő délelőttöt. 2 óránként jött egy újabb monszun, mely hatására úgy ömlött az eső, mintha dézsából öntötték volna. Ezenkívül a viharos szél összevissza rángatta a sátrat, csoda, hogy egy csepp víz sem jutott be hozzám. Eközben csak pislogtam, mint hal a szatyorban, hogy mi történik odakint. A radarképeken jól látszott: egy óriási esőtömeg közelítette meg a régiót, akkora volt mint Svájc maga. Amíg egész délután folytatódott a függőleges irányú cunami, addig kihasználva az időt, élménybeszámolót írtam, rendet raktam, tervezgettem az útvonalat. Lassan egyértelművé vált: a 2 napos hátrányt - bár jó esélyekkel indultam - nem tudom ledolgozni. Ezzel a nappal tovább nő a lemaradás, de ez nem is baj. Nem a kilométer-hajszolás a túra célja, hanem az út megélése, maradandó élmények begyűjtése. A francia riviéra ezúttal kimarad, 2011-ben amúgy is megjártam már azt a szakaszt. Nagy szerencse kell ahhoz, hogy tisztán, probléma nélkül átjusson az emberfia az Alpokon, ezért még inkább a hátralévő svájci és francia hegyi szakaszokra koncentrálok, tartaléknapokat betárazva. A tervek között szerepel még 7 db kétezres csúcs, melyeket egyre mélyebbről kell majd megmászni... izgalmas lesz! Este 6 körül az utolsó utáni esőcsepp is lepottyant, véget ért az apokalipszis. Gyorsan összecsomagoltam, majd meggyőződve, hogy még ebben a napban van pár kilométer, 7-kor nekiveselkedtem az országútnak. Lezúztam Luino központjáig, a Lago Maggiore nevű, elnyújtott tó északi részéhez.
Mivel megint feléltem a tartalékaimat, élelmiszer után néztem. Nagy nehezen találtam is egy Carrefour nevű áruházat, ami este 10-ig nyitva állt, szuper! 8 után, majd sötétedést követően is folytattam a tekerést, Bellinzona városát tűztem ki célnak. Este kicsit félek tekerni, mivel tavaly pont sötétben történt a baj (váltótörés), ezért zenével űztem el a rossz gondolatokat. Kertek alatt, árkon, bokron át gurultam, faltam a fekvőrendőröket, utóbbit olyan ügyesen tettem, hogy sikerült észrevétlenül elhagyni 1,5 liter ásványvizet. Végül fél 11 tájékán, Bellinzona peremén, egy felüljáró oldalában húztam meg magam éjszakára.
Mivel megint feléltem a tartalékaimat, élelmiszer után néztem. Nagy nehezen találtam is egy Carrefour nevű áruházat, ami este 10-ig nyitva állt, szuper! 8 után, majd sötétedést követően is folytattam a tekerést, Bellinzona városát tűztem ki célnak. Este kicsit félek tekerni, mivel tavaly pont sötétben történt a baj (váltótörés), ezért zenével űztem el a rossz gondolatokat. Kertek alatt, árkon, bokron át gurultam, faltam a fekvőrendőröket, utóbbit olyan ügyesen tettem, hogy sikerült észrevétlenül elhagyni 1,5 liter ásványvizet. Végül fél 11 tájékán, Bellinzona peremén, egy felüljáró oldalában húztam meg magam éjszakára.
Másnap már fél 10 körül raktam a kereket Airolo irányába (1175m), ahol kezdetét veszi majd a Szent Gotthárd csodahágó (2109m). Továbbra is a 2010-es útvonalon zakatolok, azzal a különbséggel, hogy most nem a Nüfenenpass (2435m) a cél, mint 3 éve. Igen nehézre sikeredett a bejutás Bellinzona központjába, állandóan letereltek a táblák a főútról.. nem is értem miért. Dacból rajta maradtam az utolsó kilométereken, és pár dudaszó ellenére nem bántam meg, nem kellett összevissza kacskaringóznom. A városba érkezve egy bácsi énekelni kezdett, miután meglátott, kedves a fogadtatás! Miután friss gyümölcsöt és vizet vételeztem, a főútról nyugodalmas faluvégre térve, folyó mellett, óriási fák árnyékában folytattam Biasca felé. A forró napsütésben erős szembeszél támadt, ami bár jól esett, haladni igen nehezen tudtam, néhol alig mentem 15 km/h fölé... Az egyik festői kis faluban csaptam egy szokásos szendvicsfesztivált, majd megcsodáltam a szomszédos hegy oldalát teljes mértékben lecsapoló kőfejtő létesítményt. A szél és a meleg teljesen legyengített, toltam is magamba a jégkrémet, kólát, csokit, hogy legyen mit elégetni.. :) Biasca után végre kezdődtek az emelkedők, egy szűkebb völgybe vetődtem. 2010-ben ugyanitt esőfelhők között harapdáltam a ködöt, így most végre felfedezhettem a tájat, melyet jelenleg még dús növényzettel ellátott, egyre magasodó hegyláncok alkottak. A szintkülönbség is egyre durvult, miközben az autópálya és a vonatsínek félelmetes magasságokban cikáztak a fejem fölött, hol robusztus betontömbökön, hol a hegyek oldalában.
Végül kilaposodott az út, este 6 felé megérkeztem az 1200 méteren fekvő Airolo városába, a szupermarket pont az orrom előtt zárt be. Innen már nem láttam értelmét belekezdeni a Szent Gotthárd-hágóba, holnap is van nap, melyet hamar elkezdhetek egy korai lefekvéssel. Nosztalgiából és rejtőzési céllal kicsit felkocogtam a Nüfenenpass kaptatójára, majd 3 km után egy csodás réten állítottam sátrat egy tehénparkoló (tetővel ellátott, fal nélküli istálló) mellett. Innen szépen rá lehetett látni az orrom előtt heverő havas hegyekre és a mögöttük lemenő napra, valamint a Gotthárd-hágó eszméletlen meredek, betontömbökön mesterségesen vezetett, kanyargós szerpentinjeire. Nem akármilyen nap következik!
115 km
7 óra 48 perc
15 km/h átlag
55 km/h max
