21-22. nap: Izoard és Agnel - búcsú a hegyektől!

Pénteken 9-10 óra körül pattantam ki a sátorból, majd megcsodáltam a pompás napsütésben sütkérező völgyvidéket, melyben a háromezres hegyekkel körülvett Briancon feküdt. Elég közel, néhány méterre vadkempingeztem az aszfaltcsíktól, így a teljes utazó bagázs: biciklisek, autósok láthatták a reggeli készülődésemet. Rövidesen folytattam a tekerést a Col d'Izoard hágóúton, messze volt még az a 2360. méter. Lassan, de biztosan faragtam a métereket a tűző napsütésben, miközben több tucat bringás előzött meg. Néhányukkal szóba is elegyedtem, eszmét és útvonaltervet cserélve, néhányuktól pedig pár szavas: "Ciao!", "Bon jour!", "Bravo!", "Allez!" köszöntéseket, biztatásokat kaptam. Ebéd után már 2000 méteren tepertem, óriási fenyőerdőbe érkeztem. Mindenhol tüskék, tobozok hevertek, a fák pedig igen sűrű tornasorban díszítették a fenyőillatú vidéket. Olyan szép panoráma tárult elém, hogy megint elég sok percet töltöttem az emlékek megörökítésével. Fél kettő körül értem el a 2000 méteres szintet, majd nem sokkal később termetes, sárgás-szürkés, töredezett csúcsok által őrzött fennsíkra kerültem.

Innen már látni lehetett a célt, melytől már csak néhány hajtűfordulat, óriási sziklacsuszamlások, egy hangulatos menedékház és őrült, időzített felvételes kanyarban fotózkodás választott el. Fél 4 körül hódítottam meg az idei 17. masszívumot, a Col d'Izoard 2360 méteres hágóját, már csak egy hegyecske maradt az étlapon. Csúcstábla helyett egy óriási totem fogadott a tetőn, alig fért bele egy képbe, ilyet még nem pipáltam... Végül fél 5 körül zakatoltam le a völgybe, 1300 méterig. Menet közben olyan csúcsos sziklaképződmények és földcsuszamláson át vezető, szakadékos kanyarok jöttek szembe, hogy tátva maradt a szám. Este 6 felé értem le Ville-Vieille nevű faluba, ahol lett volna lehetőség kempingre.. 100 kilométert nem hagyhattam az utolsó napra, szombat este 5-kor már Savigliano pályaudvarán kellett lennem, hogy elérjem a csatlakozó vonataimat. Összeszedve minden energiámat, nagy lendülettel nekiestem az utolsó, Col Agnel nevű, nem kis termetű csúcsnak, 2746 méteren várt a cél, ahonnan még 78 km a pályaudvar. Folyamatosan és rendületlenül csökkentettem a távolságot a szürkülő, kopasz völgyben.
Az utolsó fényeket és a civilizációt is elhagyva, 12 km leküzdése után este fél 10-kor csaptam sátrat az út mentén a fenyvesek között rejtőzve, 2000 méteren. Felkészültem az esti hidegre és az utolsó 9 kilométeres búcsúmászásra. Szombat reggel 8-kor, miután letisztítottam a fagyott dér jégvirágait a sátramról, felcuccolva kezdtem meg a hátra maradt szerpentineket. Egy lelkes francia turistacsoport sütivel járult hozzá az indulásomhoz. A csupasz, sziklás völgy hajtűkanyarjai egyre feljebb és feljebb vittek, bitang havas hegyek emelkedtek ki a hátam mögött, lassan a hegy teteje is előbukkant. Legkésőbb dél, fél 1 magasságában kellett a csúcsra érnem, ezt nagyjából tartottam is. Lejátszottam a csúcshódító zenemixem, miközben egy csoport tapsolva buzdított az utolsó kanyarokban. Meghatódva, kicsit könnyes szemekkel, kiélvezve az utolsó magassághódítást, örömmel gurultam át az 18. óriáson, a Col Agnel 2746. méterén.
A Col de l'Iserán és a Passo dello Stelvio után életem harmadik 2700 méter feletti hágóját pipálhattam ki. Nehezen tudtam elszakadni a platótól, minden irányba körbefotóztam a mélyvidéket. Kissé megkésve, negyed kettőkor vágtam neki a völgynek, igen határeset volt a maradék 78 km lezongorázása 4 óra alatt. Így kicsit félve, de vadul tettem a kereket 50-60 km/h sebességgel száguldozva a lejtőkön. A legrosszabbkor kezdett el újra rendetlenkedni a puttonyom, a bukkanók hatására kétszer ugrott ki a csomagtartó, míg harmadszorra kiszakadt a helyéről az egész szerkezet... Szerencsére minden csavar megmaradt, így összesen 1 órás kényszerszerelés után, gyorsrögzítők segítségét bevetve újraépítettem az egész pakkot, immár üzembiztosra. 2-kor még 60 km volt hátra, majd a villámgyorsan összetörpülő hegyek után 3-kor már csak 30, míg végül megnyugodtam, a vonat elérése kikerült a kockázati zónából!

Kellemesebb tempóra váltva érkeztem meg a forró, észak-olasz síkságra, ahonnan az összes tengerparti és alpesi hegy már csak a messzi távolban figyelt. Kicsit szomorúan, ám büszkén szemléltem az északi vonulatokat, melyeken több mint 1400 kilométeren át, 35000 méter szintemelkedésen és 18 db hegyen keresztül küzdöttem át magam 3 hétig. Óriási élmény volt az egész túra, amely délután 5 órakor Savigliano pályaudvarán ért véget erre az évre. Milánóból Bécsen keresztül vonatozva ezeket a sorokat már Pesten írom! Jó érzéssel tölt el a hazatérés is, főleg ennyi idő után. Köszönöm Mindenkinek a biztatást, a kedves szavakat és a kitartó olvasást. Jövőre következik a folytatás, új kihívásokat keresve észak felé veszem majd az irányt!

133 km
8 óra 48 perc
15 km/h átlag
64 km/h max

Összesen: 1453 km!