1-2. nap: Kalandos indulás után vad hegymenet

Izgalmasan rajtolt az idei túra, ilyen még nem történt, ugyanis kétszer kezdődött el... Az első etapról nem szívesen mesélek: az úton súlyosan eltörött a váltóm, így 2 nap után haza kellett térnem biciklit cserélni. Jó pár napot vesztettem ezzel a manőverrel, így az útvonal is újratervezésért kiáltott. Annyira azért nem vittem túlzásba, úgy döntöttem, hogy az eredeti útvonalterv izgalmasabb, másik végéről kezdem, és jutok, ameddig jutok, visszafelé haladva. Így kerültem szerda délután a Keleti pályaudvarra, ahonnan Bécsen, majd  Milánó és Torinó városán keresztül vonatozva vettem célba Észak-Olaszország Cuneo névre keresztelt települését. Bécstől Milánóig hálókocsiban szunnyadtam, majd később megismertem a legkisebb távon is legalább 10 percet késő olasz vasutat... 20 percen belüli csatlakozásokkal ne tervezzetek, ha erre jártok... A becsomagolt biciklit trükkösen már Torinóban összeszereltem. Cuneo pályaudvaráról elrugaszkodva, rekkenő hőségben kezdtem meg a tekergést csütörtök délután 4-től. Már az elején defektet javítottam, Lidl boltot fosztogattam, szőlőt és pizzát dézsmáltam. Hamarosan megjelentek az Alpok óriási masszívumai: nem kellett sok, máris egy festői völgyben találtam magam, vakító naplementével karöltve. A sok megpróbáltatás és kihívás után alig hittem el, hogy itt vagyok. Az örömtekerés bő 30 kilométerig, egészen Vinadio faluig tartott, ahonnan este 7 körül máris  vad hegymenet következett. Elsőként a Col de la Lombarde szerepelt az étlapon, 904 méterről 2350 méterre kellett felmászni, 22 kilométer alatt. Egyből bitang meredek szerpentinhalmazt kaptam, épphogy be tudtam melegíteni, kb. a 15. hajtűkanyarnál hagytam abba a számolást... Egyre csak gyűrtem az emelkedőket, magasabbnál magasabbra talicskáztam a nyugvó, mély völgyben, mire szürkülni kezdett. Egy szervizút füves kanyarjában, kicsit megszeppenve és fáradtan vetettem sátrat, majd a zubogó hegyi folyó morajlására szenderültem el...

Másnap kicsit gyűrödten ébredtem, a fekvőcsontjaimnak nem tett jót a kemény föld. Rutinos mozdulatokkal összepakolva már reggel kilenckor falni kezdtem a kaptatókat. Ilyen mély völgyben még sosem jártam, a fenyvesekkel díszített hegyóriások egészen 11 óráig nem engedték be a napot a katlanba. Utána viszont elég gyorsan kicsapódott az agyvizem a perzselő napsugaraktól a csodaszép időben. Iszonyat nehéz emelkedők váltották egymást, rendre új hegyek és völgyek tárultak a szemem elé. Közben nagyon óvatosan lépkedtem, nehogy baj legyen, igyekeztem kímélni a kissé sajgó térdemet. Rövidesen gyönyörű, tobozokban, tüskékben és erdőillatban gazdag fenyődzsungelben találtam magam, rajzolni sem lehetett volna szebbet. Eszméletlen magassságokba kerültem, szédítő volt visszanézni a nemrég elhagyott utakat.

2000 méter felett vöröses és zöldes, véletlenszerűen rendezett kőtengerből álló, tarajos hegycsúcsokkal védett, lankás fennsík következett. A szintemelkedés továbbra is kíméletlenül dolgoztatta a lábaimat, úgy tűnt, pályafutásom egyik legnehezebb hegyét fogtam ki bemelegítésképp. Cserébe kaptam a kedves köszöntéseket, biztatásokat bajtársaimtól, valamint az állandó fényképezés/kamerázás is segített legyőzni a fáradalmakat. Délután fél 4 körül sikerült meghódítani a Col de la Lombarde 2350. méterét!! A szokásos örömujjongás, jutalomjégkrém, sajtófotózás, völgyszemle után nekiveselkedtem a lejtőknek.

50-60 km/órával hasítva 1 órán belül leértem a 800 méteren fekvő Isola faluba, ahol akkora bevásárlást csaptam, hogy szatyor helyett kartondobozt kaptam ajándékba. Egy gyors kerékszerviz, térképszemlélés, majd vacsorapusztítás után kipréseltem még pár kilométert a napból, egészen St. Etienne faluig. A fáradtság és a dörgések közepette leszakadó eső, valamint a vészjósló műholdkép kempingbe űzött, szerencsére csak 10 euróm bánta. Este 10 felé forró zuhany és bőséges vacsora után hajtottam párnára a fejem a másnapi Col de la Bonette hágóra gondolva. Eddigi kalandjaim és Európa szempontjából is rekordmagasságú, 2800 méteres hegycsúcs következik..

93 km
6 óra 31 perc
14 km/h átlag
54 km/h max