3. nap: Col de la Bonette, a francia szörnyeteg

Reggel nyolckor pattantam ki az ágyból, nagy feladat várt rám szombaton: a híres Col de la Bonette hágó megmászása. Az 1000 méteren fekvő St. Etienne faluból mintegy 25 km hosszú, ádáz emelkedő választott el a 2800 méteres hegytetőtől. Vaklármának bizonyult a tegnapi műholdkép, a front elkanyarodott, és már messze járt. A tűző napsütésben bárányfelhők rohangásztak csak az égen. Összepakoltam és elköszöntem a kedves, kicsit hibbant recepcióstól, aki végig "Monsieur"-ként szólított... Fél 10 körül már a kaptatókon ügettem izgatott lendülettel.

Egy hídon, zubogó vízesés kíséretében sikerült csapni egy korai ebédet, csípős paprikás halkonzervvel, és szalámis-vaníliás kenyérrel (tudom, hogy kicsit furán hangzik, de finom volt!). Ezen a napon az emelkedőkön túl a kaját is pusztítottam rendesen, a mogyorós étcsokitól a kólán és csipszen át fél kiló gyümölcsöt (banánt, szőlőt, almát, kajszibarackot) is betoltam - kellett a benzin! Nem győzöm hangsúlyozni, hogy ezek a francia hágóutak nemcsak tekintélyesen gyönyörűek, hanem elvetemülten hosszúak és nehezek is, pláne ilyen melegben. Ismét ATB összes mixkölteménye és a kedves bringatársak buzdítása adta az ütemet. Egy bicajos srác egyszer csak mellém szegődve lelkes karcsapásokkal magyarázta el a szintemelkedés alakulását, az energia beosztásának lehetőségeit, valamint a főbb látványosságokat - nem győztem megköszönni. Közben előbukkant a hegytető is, viszont olyan nyakforgatóan távolinak és embertelen magasnak tűnt, hogy nem igazán hittem el, hogy ezen a napon felérek. A szerpentinek nem akartak elfogyni, lehetetlen helyekre kapaszkodtam fel, sokszor a csúccsal ellenkező irányban, közben repültek az órák. A sokadik fennsíkon egy elhagyatott, romos laktanya jelent meg a hegyoldalban, félelmetes látványt nyújtva a semmi közepén.

2500 méter felett, délután 4 után meglehetősen hűvös kerekedett, feltámadt a szél, sötét felhők gyülekeztek a hegygerincen. Kicsit aggódni kezdtem, hogy mi vár rám a csúcson. Gyorsan felkapdostam a melegítő felsőmet és a szélálló ruházatom. Kisvártatva jött az első pofon, leszakadt az ég... Szerencsére(?) nem áztam meg nagyon, ugyanis jégdarabok(!) estek, majd apró, de heves cseppekben folytatódott az alpesi frissítő, miközben a káromkodásom visszhangzott a völgyben... Még a ködös, párás időben is kiválóan látszott a felfoghatatlan mélység és több kilométernyi úthalmaz, ami alattam tátongott.

Az esőtől úgy megijedtem, hogy majdnem duplára gyorsultam 10-11 km/órával iszkoltam az utolsó métereken. Belebicikliztem a felhőbe, amely teljes ködgombócot ültetett a tájra, 5-10 méterre csökkent a látótávolság... A sötétbarna sziklákat is beleszámolva holdvilági tájon éreztem magam... Valamivel este 6 előtt, közel 8 óra elteltével, eksztázis közelében értem fel Európa legmagasabb hágóútjának csúcsára, a Col de la Bonette 2800. méterére!!! Egy óriási, emlékirattal vértezett kődarab jelezte a végállomást.

A célban jöttek, mentek a lakókocsik, maszek túrabuszok, biciklis pajtások és/vagy hasonló őrült szerzetek, utóbbiakkal pacsi után mentek a sztorizgatások, útvonal ismertetések és egyéb eszmecserék. Sokat, kb. 1-2 órát vártam, mire a gomolygó ködhalmaz csak részleteket mutatott a szakadék mélyén tátongó völgyből, majdnem beleszédültem. Fél 8 felé cudar hideg kerekedett, így alaposan felöltözve  nyakamba vettem a völgyet. 1 òra alatt, a hajtűkanyarokban szlalomozva ledaráltam 30 km-t. A felhők közül ki-kitörő naplementében nyugvó, csodaszép, sziklás völgyet pedig lencsevégre kaptam. A kispárnát ezúttal egy vadkempingben fújtam fel, két mező közötti erdős részre beosonva. Bár a végén elromlott az idő, óriási élmény volt ez a nap, sokáig nem kelett altatni..

54 km
4 óra 8 perc
13 km/h átlag
61 km/h max