Sajnos üröm is jutott az örömbe, miközben bohóckodtam egy fullánkos jószág akkorát csípett belém, hogy egyből a karomhoz kaptam, bónuszként még a szúrószerszámát is bennem hagyta, méreggel együtt - vivásban ez tízpontos szúrás... A fullánk kibányászása után szerencsére hamar elmúlt az éles fájdalom, de sajnos még egész nap éreztem. Siklóernyősöket csodálva tovább folytattam a mászást, miközben az erős szél szétkente az égen a felhőket, így napsütésből is jutott bőven. Az első fennsíkra érve majd kibújtam a bőrömből a fantasztikus panoráma okozta örömtől. Csodaszép havas hegyek, zubogó vízesések, tekintélyes sziklák, élénk zöld dűnék, festői híd, kanyargó szerpentinek, vakító kék ég, kell ennél több? Sűrűn kattintgattam a gépeimet, daráltam volna rendesen a filmtekercseket és filmszalagokat, ha hagyományos masinákat hoztam volna. Megint több óra ment el a művészkedéssel, nagyon inspiráló tud lenni ez a varázslatos táj. Az egyik hajtűkanyarban jól megvacsoráztam, majd 4 óra magasságban ráfordultam az utolsó, hegyoldalban, hidakon és alagutakon át vezető kilométerekre.
Egyszer csak nagy baj történt, nagyon nagy baj... leejtettem a drága tükörreflexes fényképezőgépemet, amely kétszer pattant a kőkemény aszfalton. Kezembe emelve, csavargatva, noszogatva a roncsolódott kütyüt eszméltem rá arra, hogy ezúttal nem élte túl a szerkezet. A keresője szilánkosra tört, semelyik objektívet nem érzékelte... nem fényképezett... kampec. Nagyon szomorú és mérges lettem, hiszen egyik pillanatról a másikra a túra egyik legfontosabb alappillére ment tönkre. Letörten folytattattam a tekerést a lemenő nap fényében, miközben az összes kütyüm és akkumulátorom lemerült, ennek tetejébe az okostelefonommal is küzdöttem, a kijelzője vibrált, állandóan újraindult. Ez a pár óra jelentette túráim egyik nagy mélypontját. Próbáltam legyőzni a kétségbeesésem, hiszen bár ezek hirtelen jött, nagy veszteségek, közel sem mérhetők a valódi élményekhez, az emberi élet értékéhez és a lehetőséghez, hogy Európa egyik legszebb hágóútján tekerhetek. A sors küldött pár jelet, hogy elég a technikából, a sok színesceruzából és többrétegű zsírkrétából, tisztán kell élvezni a a természetet és a kalandtúrát, megbecsülve és átélve minden percét, akárcsak az élet minden pillanatát. Az utolsó leheletemmel és megmaradt fényképezőmmel gurultam fel a jeges széllel, és hóbuckákkal megáldott hegytetőre 6 és 7 között. 2011 után másodszor hódítottam meg a Col de l'Iserán 2770 méterét! Fent egy bácsi fotózott le a csúccsal, majd megdicsérte a bedurrant combizmaimat...
A hidegben már-már reszketve kapkodtam fel a szélálló lejtmeneti ruhámat, majd lesprinteltem Val d'Isere völgyébe, 1900 méterre, miközben figyelmesen vettem minden kanyart. Miután az utolsó masinán is lemerült, a síparadicsomban olcsó hotelt kerestem, ami egyáltalán nem volt egyszerű, 1-2-300 eurót nem szívesen adtam volna egy éjszakáért. Végül a város szélén, egy maszek tábla alapján találtam egy egész korrekt helyet, 50 euróért, saját fürdőszobával, franciaággyal, wifivel, reggelivel és egy angol (!!) házigazdával. Ja és a legfontosabb a szobában a lámpákat kihúzkodva összesen 4 db konnektorral!!! Szükségem van azért az elektronikára, hogy legyen mit mutogatni az unokáknak. Jól esett végre activity mozdulatok nélkül, normálisan angolul beszélni, elnyújtózni a fürdőkádban, belehuppanni a puha ágyba, és elfelejteni a nap veszteségeit, miközben a pozitív dolgokra koncentráltam...
Másnap sokáig aludtam, hatalmasat reggeliztem, kihasználtan a hotel minden kényelmét és áramforrását. Közben csodával határos módon sikeresen megbütyköltem a telefonom operációs rendszerét, így abbamaradt a vibrálás/újraindulás és az időközben megjelenő töltési probléma, valamint a tükörreflexes fényképezőmet is meghegesztettem!!!! Nagyon sánta lett szegénykém, az autófókusz elszállt, rekeszt és mélységélességet nem lehetett állítani, csak manuális (csavargatós) élességállítás maradt, de legalább képeket csinált - alig hittem el. Délután 1 körül, egy nagybevásárlás után hagytam el a várost, folytatva a lejtőzést további 1000 méter szintcsökkenésen keresztül. A problémák megoldásától olyan jókedvem lett, hogy elég sokat énekeltem gurulás közben, a helyi lakosok legnagyobb (?) örömére az egyik visszhangzó alagútban Pavarotti szólamaira is rázendítettem. Türkizkék tavak, hófedte hegyek, ablakos alagutak, sziklás hajtűkanyarok szálltak tova a napsütésben, mire leértem Bourg-St.-Maurice városába, 800 méteres magasság alá.
Elcsábultam 4 db sajtburgerre, mely után újabb csúcshódításba kezdtem. 20 km hegymenet várt a Cormet de Roselend hágóút (1965m) meghódítása előtt. Ez egy újabb légbőlkapott útvonalterv, reggeli közben találtam ki. Könnyedén faltam a kaptatókat az óriási fenyővölgyben, mindenki leelőzött, de ez nem zavart abban, hogy egyre feljebb és feljebb kapaszkodjak a szerpentineken. Este 7 közeledtével csúnya felhők és viharos szél kerekedett, így korai táborépítés mellett döntöttem 1400 méteren, egy széles folyóparti dombon, vaskos hegyfalakkal körülvéve. Megírtam a 2 nappal ezelőtti naplót, majd technikai kiütéssel álomba estem.
85 km
6 óra 33 perc
13 km/h átlag
55 km/h max
